|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kuszálik Piroska 2000. május 9.A bukaresti Didaktikai és Pedagógiai Kiadó új magyar alternatív tankönyveit ismertette Kováts László, a kiadó magyar szerkesztőségének vezetője. A negyedik elemista Magyar nyelv tankönyv mindkét változata a kiadónál rendelhető meg. Az egyik változat a Szóról szóra, Kénosi Dénes Ida brassói tanítónő tankönyve. A másik az Útravaló, az ismert Sántha Jenő és Sántha Rozália szerzőpár munkája. A romániai magyar nyelvű elemi iskolai oktatásban egyedülálló, hogy egy szerzőpárnak teljes, egymásra épülő tankönyvsorozattal sikerül a nyilvánosság elé lépnie. A Kézenfogva, Gyöngyszemek, Magvető és Útravaló a töretlen metodikai egységet bizonyítják. Ez a tankönyv lép majd az 1971-től használt Péterfy Emília és Kuszálik Piroska szerzőpár tankönyve helyébe. Új a VII. osztályos Magyar nyelv és irodalomolvasás is Székelyné Cseh Katalin tanárnő munkája. Az ötödikes és hatodikos Magyar nyelv és irodalomolvasás székelyföldi szerzőpár alkotása, a hetedik osztályos szerzője kolozsvári. /Kováts László, a DPK magyar szerkesztőségének vezetője: A Didaktikai és Pedagógiai Kiadó új magyar nyelvű tankönyvei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 9./2004. szeptember 15.Murvai László, a minisztérium Kisebbségi Főosztályának vezérigazgatója élesen bírálta a kormány oktatáspolitikáját és a minisztérium kapkodását. 1990 óta csak foltozás, kapkodás tapasztalható a tantervek, tankönyvek és az oktatási szerkezet megszervezése terén egyaránt. A magyarból a tantervbizottság elkészített egy összefüggő tantervet elsőtől tizenkettedik osztályig, amelyből csak a hetedikes-nyolcadikost hagyták jóvá, azért, mert a román oktatásban is ez történt. Nem tudják a tanárok, minek alapján tanítsanak. A minisztérium eldöntötte, hogy nem lesz záróvizsga a nyolcadikosoknak, mert Románia az egyedüli ország Európában, ahol ilyen van. Ennek ellenére másfél hónap múlva jött a miniszteri rendelet, hogy lesz záróvizsga. Az újságíró jelezte, sok bírálat érte a Kisebbségi Főosztályt a nyolcadikosok záróvizsgája és az érettségi magyar tételei, illetve a magyar nyelvű tankönyvek kiadásának késése miatt. Murvai válaszában kitért arra, hogy a románoknak van egy háttérintézményük erre. A magyar oktatást illetően azonban erre volt egyetlen tanfelügyelő, aki ráadásul egyetemi ember. A hetvenes években a továbbképzést egy külön továbbképző intézet bonyolította le, külön fizettek azért embereket, hogy tanterveket, tankönyveket írjanak. Péterffy Emília az 1–4. osztállyal foglalkozott, Kuszálik Piroska és Tibád Levente foglalkozott az 5–12. osztállyal. Murvainak most 15 kisebbség oktatásügyével kell foglalkoznia. /Takács Éva: A tanárok nem tudják, mi alapján tanítsanak A tanárok nem tudják, mi alapján tanítsanak. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 15./2015. június 15.Az anya vagy a tanár nyelvét tanulja-e a gyermek?„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral. – Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma? – Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb. A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás. Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni. Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek. Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban. – A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan? – A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat. Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben." Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna". – Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak? – Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.) Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni. Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei. A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni. A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére! – Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak? – Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján. – Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye? – A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat. Málnási Ferenc 1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében. Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2016. április 1.Kisebbségben: Oktatási reform a BalkánonDr. Murvai László oktatásügyi szakember látogatott a közelmúltban Nagyváradra, ahol a Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozott. A beszélgetés fontosabb kérdésköreit ezúton közöljük. Nemrég alkalmam adódott arra, hogy a Nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozzam. Ők kérdeztek, én megpróbáltam legjobb tudásom szerint válaszolni. Jó két órát beszélgettünk. Miután visszatértem Bukarestbe, felötlött bennem a gondolat: mi lenne, ha a beszélgetésünk fontosabb kérdésköreit közzé tenném, hiszen az egyik nagy városunk eredményekben gazdag iskolájának pedagógusai kérdeztek. Az ő problémáik közérdeklődésre is számot tartanak. Másnap ebben a vonatkozásban az iskola igazgatónőjétől, Pásztor Gabriellától megerősítést kaptam. Ő is hozzám hasonlóan gondolkodott, ami bizonyára nem véletlen, hisz őt is a tanítványaim közé sorolom, bár a mindennapok oktatási gyakorlatában, nem az egyetemen tanítottam. Válaszaimat, itt és most, szerkesztett formában adom közre. Íme: Pásztor Gabriella, magyartanár, igazgató 1. Dr. Murvai László oktatásügyi szakember, aki négy évtizede dolgozik a Tanügyminisztériumban, úgy , hogy a 70-es években, magyartanárként, csak egy kis időre hívták fel a fővárosba….. Mesélj kérlek mi változott azóta az oktatásunk házatáján! Rögvest olyan kérdés, amelyről könyvet lehetne írni. A válasz már ezért sem lesz könnyű, de azért megpróbálkozom vele. Első feladatom a minisztériumban az volt, hogy a középiskolások számára készítendő magyar nyelv és irodalom tantervek és tankönyvek elkészítésének munkálatait koordináljam. Persze, a feladat megoldására egy esztendő nem volt elég. Röviden így lett belőlem bukaresti lakos. A minisztériumban az évek során voltam szaktanfelügyelő, osztályvezető, vezérigazgató, majd pedig néhai Kötő József, később Pásztor Gabriella államtitkárok tanácsosa. Gondolom, nincs miért külön hangsúlyoznom, hogy az államtitkár Pásztor Gabriella és az Önök igazgató asszonya egy és ugyanaz a személy. Jelenleg Király András kisebbségi államtitkár tanácsosa vagyok. 2007-ben Maros megyébe költöztem. Kis megszakítással azóta is ingázom Bukarestbe és – több-kevesebb – sikerrel kisebbségi oktatási ügyekben tevékenykedem. Ami a tanügyben történt változásokat illeti, voltak bőven. Elsőre az oktatás politechnizálása ötlik az eszembe. Ennek a feladatnak a megoldására a Bukaresti Politechnikai Egyetem rektorát, Suzana Gâdeát kérték fel, miután az akkori tárcavezető, Paul Niculescu-Mizil, nem volt hajlandó ezt a feladatot teljesíteni. Őt emiatt meg más okokból is, amelyeket most nem részletezek, mellékvágányra állították. Nekem, sok más véleménnyel ellentétben, Paul Niculescu-Mizil minisztériumi tevékenységével kapcsolatban csupa jó tapasztalatom van. Azon kevés miniszter közé sorolhatom, aki nem akart minden áron változtatni a tanügy menetén. Főképp azért nem, hogy ezzel „érdemeket” szerezzen. Kisebbségi hozzáállását illetően pedig csak egy példát mondok. Amikor a minisztériumba jött, az egész akkori vezetőség előtt kijelentette, hogy Hargita és Kovászna megyébe csak olyan minisztériumi kiküldött mehet, aki jól ismeri a magyar nyelvet. Ez az álláspont ma is példa lehetne, mert sajátos demokráciánkban már nem mindig volt jellemző. A középiskolai oktatás átszervezésére a legfelső pártvezetés adott Suzana Gâdeá-nak, írd és mondd, három egész hónapot. Vagyis időben behatárolva, júniustól szeptembeig. Nyilvánvaló, hogy a technológiai líceumok fölszerelése testvérek között is legalább pár évet igényelt volna. Azt is fölvetettük az újonnan kinevezett miniszter asszonynak, hogy a tantervek és a tankönyvek elkészítése sem megy máról holnapra. Mindhiába. Mert a Balkánon vagy azonnal belevágnak valamibe, vagy az a valami addig húzódik, amíg elpusztul. Az „eredmény” nem sokat váratott magára. Szeptember elsejére a romániai elméleti líceumok 50%-a „átalakult” ipari líceummá. Mondanom sem kell, hogy valójában csak az iskolák átkeresztelése valósult meg. A szaktantárgyak oktatására a szaktárcának csak évek múlva sikerült tanterveket és tankönyveket biztosítania. Anyagi felszereltséget pedig ennél is később, ha egyáltalán sikerült. De a „pártfeladatot” a miniszternő teljesítette. Egyébképp az oktatás politechnizálását, bár a Suzana Gâdea égisze alatt, a legfelsőbb pártvezetés irányította. A minisztérumnak kevés beleszólása volt ebbe. Néhány év múltán viszont azt vettük észre, hogy a nem ipari középiskoláink országos líceumi hálózata, mind a román, mind a magyar líceumoké, 15%-ra zsugorodott. Nekünk magyar nyelven például csak két tanítóképző tagozatot sikerült megmentenünk. Az egyiket Székelyudvarhelyen, a másikat pedig Nagyváradon. Nagy hagyománnyal rendelkező elméleti líceumaink alig maradtak. Sorra ipari líceumokká alakultak. Aztán elkövetkezett a nagy fordulat éve 1989. Sok minden az oktatásban is pozitív irányba mozdult el. Tartalmi és szervezési szempontból egyaránt. Rendre visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. Bukaresti román kollégáimat elég nehezen tudtam meggyőzni arról (ha egyáltalán elhitték ezt nekem), hogy a mi alma mater-jeink négy-öt évszázada nyitották meg kapuikat. Magyar alternatív osztályok alakultak, egyházi iskoláink, elméleti líceumjaink, szakiskoláink újra oktatni kezdtek. Ez utóbbiakkal ugyan volt egy kis gond, hiszen az 1989 utáni oktatási kormányrendeletek, majd a 84/1995-ös tanügyi törvény azt írták elő, hogy a szaktantárgyakat a magyar iskolákban is románul kell tanítani. Ezeket és az ezekhez hasonló tiltó intézkedéseket aztán állami, politikai és civil szervezeteink nem kis erőfeszítéseinek eredményeként, csak a 36/1997-es Sürgősségi Kormányrendelet tudta helyrehozni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy 1996 és 2000 között az RMDSZ kormányon volt, ami az ügyintézésben igen megérződött. Ilyenkor a minisztériumban nekünk is súlyunk volt. Az oktatás fontosabb tartalmi vonatkozásában az alternatív tankönyvek megjelenését említem, amelyeket a kilencvenes évek elején-közepén a Világbank finanszírozott. Ami akkor furcsának tűnt, az az volt, hogy ezek a tankönyvek a régi tantervek követelményrendszerére épültek. Így aztán volt is meg nem is tartalmi reform, de azért valami csak megmozdult ezen a téren. És a könyvek maguk mégis csak újak voltak… A felsőoktatásban az önálló magyar egyetem újraindítása volt a kitűzött cél. Erről a hatalom hallani sem szeretett, de kompenzálásként a felsőoktatási hálózatunk gyarapítása terén engedményekre volt hajlandó. 1993-tól egyre több magyar nyelven működő csoport, kar, oktatási vonal alakult, és ezáltal a magyarul tanuló egyetemisták száma is növekedett. Az 1/2011-es új tanügyi törvény pedig előírta a multikulturális egyetemek alakulásának/alakításának törvényi kereteit. Az a tény, hogy ez csak részben vált valóra (lásd a marosvásárhelyi orvosi helyzetét, amely a mai napig sem oldódott meg), azt a romániai helyzetet tükrözi, amelyben a törvényes előírások helyett sok esetben kiskapus megoldásokat szorgalmaznak. A törvények alkalmazására készülő metodológiák pedig ahelyett, hogy bezárnák a lehetséges kiskapukat, nem teszik ezt meg. Sőt, sokszor a törvény szelleme ellen irányuló megoldásokat sugallnak. Több ilyen példát említhetnék, de itt és most csak a versenyvizsgák szervezésének ellentmondásos voltára utalok (lásd erről bővebben: Murvai László: Versenyvizsgák és versenyvizsgák. In: Oktatásunk háza táján. Magister Kiadó. Csíkszereda. 2014.67-72.). A tanügyben, akár a közoktatást, akár a felsőoktatást nézzük, „reform” címen az elmúlt 26 esztendő fő jellegzetessége a kapkodás volt. Ennek bizonyítását, gondolom csak az kérné számon, akinek nem volt az utóbbi 26 esztendőben iskolás gyermeke, rokona vagy ismerőse. Azért néhány szempontot csak tisztelt figyelmükbe ajánlok. 1990 óta 23 tanügyminiszter fényesítette az iroda kilincsét. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy minden kalendarisztikus év meghozta a maga miniszterét. A tevékenység általában azzal kezdődött, hogy kicseréltették a bútorzatot, a tapétát. Azután igyekeztek valamit szorgosan és gyorsan, de főként látványosan lépni, hogy a párt, amely őket oda küldte, „értékelhesse” munkájukat. Azzal általában nem törődtek, hogy az elődjük milyen „reformot” indított el. Az érettségi vizsga megreformálása sokuknak az egyik elsődleges célja volt. Vagyis az „input” helyett az „output”. Miért? Mert másként nem lett volna annyira látványos, meg kiderült volna, hogy valójában az oktatás tartalmával kapcsolatban volna több megoldandó feladat, ami ugye, máról holnapra nem megy. Kevésbé látványos, mint az érettségi „megreformálása”. Egyetlen alkalommal történt meg, hogy a miniszternek a kormánnyal szemben elvárásai voltak. Pontosítsunk. Hangzatos követelmények, főként a kormány kegyeit kereső televíziók képernyőjén, a tárcavezetők megfogalmazásában sokszor elhangzottak. Kinevezése előtt a 23 miniszter közül egyedül Mircea Miclea fogalmazta meg azt a feltételt, hogy az ország költségvetéséből a tanügynek a törvényesen járó összeget adják meg. Amikor a költségvetési terv vitája során kiderült, hogy ez nem fog megtörténni, Mircea Miclea számon kérte az ígéretet és beadta lemondását. Pedig tőle az oktatási a rendszer hosszabb távon sokat várhatott volna. A romániai tanügynek építő és nem látszat tevékenységekbe burkolódzó vagy egyenesen romboló egyénisége volt és marad. De mindez még a múlt. Vessünk néhány pillantást a jelenre, mert a jövőt ebből sikerül vagy kevésbé sikerül kibontanunk. Miket tapasztalunk ma az oktatás házatáján? Sajnos nem sok pozitívumot sorolhatok, mert a tantervek követelményrendszerét még ma is a legjobb tanulóknak írják. Annak a 15-20%-nak, akik bármit képesek megtanulni. Az, hogy az elsajátított ismeretek szolgálják-e a tanulók testi vagy szellemi fejlődését, fölhasználják-e azokat az életben valaha, az nemigen merül fel. Másodszor pedig még mindig az oktatásban felgyülemlett információ özönt érzékeljük. Ezen változtatni, sajnos, 26 éve egyetlen „reform” vagy minisztercsere sem volt képes. Önök, akik általános iskolában tanítanak, egyet fognak érteni velem abban, hogy már ezen a szinten a tantervekben és a nagyon régen vagy újabban írott vagy újra kiadott tankönyveinkben olyan, többnyire fölösleges információs anyagmennyiség halmozódott fel, amivel a tanulók 50-60%-a nem tud, vagy csak részben tud, mit kezdeni. Innen az 54%-os funkcionális analfabetizmus, amelyet Romániában a PISA felmérések regisztráltak. Hogy ezeket a tanulókat ilyen vagy olyan formában elveszítjük? Nagy hiba lenne úgy tenni, mintha minket, oktató-nevelő szakembereket ez nem érdekelne. Megbízható forrásokból arról értesülünk, hogy az általános iskola elvégzése után a tanulók 15-20%-a elhagyja az iskola padjait. Hogy ezeknek a gyerekeknek mi lesz a sorsuk? Azt csak találgatni lehet. Jó irányba azonban feltehetően kevesen fejlődnek majd. És még így is marad a középiskolások 40-45%-a, aki csak azért jár iskolába, mert más is jár, mert a szülei ezt jó szemmel nézik. Az órákon unatkozik vagy szorong és azért könyörög önmagában, hogy feleltetés nélkül megússza. Azt is el szeretném mondani Önöknek, hogy mindezért koránt sem ők a hibásak, hanem az az oktatási rendszer, amelyik nem a tanulók érdekeit tekinti elsődleges dolognak. Tudjuk, hogy a tanügyhöz, mint a háborúhoz, három dolog szükséges. Pénz, pénz és pénz. Erről nem szeretnék külön értekezni, mert szorosan nem tartozik a fölvetett kérdéshez. Annyit azonban mégis el szeretnék mondani, hogy szerintem pénz az oktatásra a jövőben sem lesz több, mint eddig. Azt tudjuk, hogy a törvényes előírások szerint a nemzeti jövedelem 6%-a illeti meg a tanügyet. Azt Önök közül már bizonyára kevesebben tudják, hogy eddigelé ennek a százaléknak kb. a felét sikerült a tanügynek megkapnia. Ez pedig még a jelenlegi helyzet konzerválására sem igen elég. És akkor hol marad a fejlesztés? Lehangoló adatok ezek, de naivitás lenne figyelmen kívül hagynunk őket. Ugyanilyen naivitás lenne az igazság elhallgatása is. Persze azt tudnunk kell, hogy sikeres pályázatok révén európai pénzeket is nyerhet az iskola. Erre nem árt odafigyelnünk. 2. Ebben a tantestületben voltak és vannak tankönyvírók, nagyon jó potenciál van az alkotó munkára. Éppen ma derült ki, hogy egy olyan szerzőpáros tankönyve lett sikeres, akik közül Zahu Valéria a mi tanítónénink. Mi a helyzet a tankönyveinkkel? Kezdjük a pozitívumokkal. Az elemi iskola számára az új tantervek elkészültek. Köztük a magyar gyerekeknek szánt sajátos román tantervek is, amelyek szerint a román nyelvet nem úgy tanítják, mint a román gyerekeknek, hanem a törvényes előírások szerint, mint „nem anyanyelvet”. Tehát az elemi iskolákban sajátos tantervek és tankönyvek alapján tanítják a román nyelvet. Ennek így kell folytatódnia az V-VIII osztályokban, majd pedig a líceumokban is. A tantervek új, kompetenciákra épülő követelmény rendszere biztos alapot jelentett az új tankönyvek kimunkálására. Így az első osztályos magyar gyermekek padjára került két új magyar ábécés könyv Magyar anyanyelvi kommunikáció címen és két sajátos román tankönyv. A másodikos gyerekek számára szintén elkészültek a fent említett tankönyvek. A III. és IV. osztályok számára az új tantervek mellé az új tankönyvek csak készülőfélben leledzenek. Azt el kell mondanunk, bármennyire fájó is, hogy új matematika és környezetismeret tankönyvek még nincsenek a gyermekeink kezében. Tudomásom szerint a fordítások elkészültek, de a kiadók és a tankönyvekkel foglalkozó intézet közötti pénzügyi huzavona miatt késnek. Nincsenek új, sajátosan magyar gyerekek számára előirányzott Zene és mozgás illetve Vallás oktatására szánt új tankönyveink sem. Itt egy kis kitérőt engedjenek meg nekem. A tankönyvek kérdése, amint arról már tettem említést, igen szerteágazó valami. Tudományos, didaktikai, meg főleg anyagi vonzatai vannak. Az elemi oktatás számára a tankönyvekkel foglalkozó országos hivatalnak sok esetben azért nem sikerült időben új tankönyveket biztosítania, mert a jogi belemagyarázásokat lehetővé tevő metodológia miatt mindenki mindenkit perelt. A perek pedig, tudjuk, időigényesek, függetlenül attól, hogy az igazságot kinek ítélik majd. Az iskola pedig, akár létezik a per, akár nem, szeptemberben kezdődik. Mi megtettük, amit emberileg meg lehetett tenni. Javító javaslatokat fogalmaztunk meg, szóban és írásban egyaránt. Ezzel nem a „bizonyítványunkat” magyarázom, bármennyire is úgy tűnik, hanem csak a tényeket szerettem volna közölni Önökkel. Egy dolgot azonban sehogyan sem sikerült elérnünk. Arról van szó, hogy 2012-ben egy Remus Pricopie nevű miniszter kötelezővé tette az új tankönyveink egészének a románra fordítását. Még a versekét, az énekekét vagy a népdalokét is. Sem 1989 előtt, sem 1989 után eddig erre nem volt példa. Több szinten is elpanaszoltuk többen is az ügyet. Szóban és írásban egyaránt. Király András államtitkár úr ebben az ügyben a miniszterrel többször beszélt. Politikai támogatottságot is igényeltünk. A kérdést azonban mind a mai napig nem sikerült megoldanunk, pedig Pricopie már régen nincs a minisztériumban, és a megoldás is kézenfekvő lenne. Arról van szó, hogy a tankönyveket értékelő bizottságokban minden licitre nevesítünk olyan pedagógusokat, akik mind a magyar nyelvet, mind a románt ismerik és a többi, rájuk háruló feladat megoldása mellett tájékoztatják a kollegáikat a magyarul írott tankönyvek tartalmáról is. Még egyszer mondom, így volt ez 1989 előtt és után, amíg 2012-ben a miniszter be nem keményített. A kérdés azért bonyolult, mert a tanítók, amíg meg nem kapják a tankönyveket, – akarva-akaratlanul – valahogy azok nélkül is boldogulnak. De mi lesz a eljövendő tanévek gimnazistáival? Ha a tankönyvlicit változatlan marad, vagyis a magyar nyelvű könyvek román fordításától nem tekintenek el, az V. osztálytól elkezdve, nem lesznek új, magyar nyelvű tankönyveink. Sajnos ebben a hajmeresztő állításban nincs egy piciny kis túlzás sem… Ezt az áldatlan állapotot még tovább fokozza az a tény, hogy az egyik miniszter, nem ismétlem a nevét, ugyancsak 2012-ben előírta azt, hogy a nyomtatott tankönyveknek digitális változata is legyen. Ez, ugye, első látásra igen tetszetősnek tűnik. Azonban a rendelkezés ugyanakkor a többszörösére emelte a kiadók licitre való jelentkezésének a díját. A befektetés, ugye, csak akkor térül meg, ha a liciten a kézirat nyer. A reszkír viszont megvan. Ne értsék félre, nem a technikai haladás ellen érvelek, de jelenleg a digitális tankönyveket éppen a technikai akadályok miatt, talán az iskolások 10%-a használhatja. Akkor érdemes már reszkírozni? Addig is, amíg az elemisták új tankönyvei elkészülnek, a régieket 50%-ban újranyomták. Tudom, hogy ez kevésbé nyugtatja meg a tanítónőinket, mert a tantervek újak, követelményrendszerük kompetencia központú, más, mint az eddigi tankönyvek, de sajnos, jelenleg ez a helyzet. 3. A mi iskolánkban nagyon sok tevékenység zajlik. Jövő héten néhány ezekből egymásra is tevődik. A helyettesítések fontosságát kell hangsúlyoznunk akkor is, ha ez természetes, ám meg kell előzni bármely hibát, ami fennakadást okozhat. Ez olyan mint a törvénybe, szabályzatba foglaltak alkalmazása: betartjuk a törvényt, avagy kiskapukat keresünk. Igen. Ezek szerint nemcsak a diákok túlterheltek. A pedagógusok is. Erről legutóbb a Szabó Ödön képviselő úr tollából olvastam érdekes írást. Tökéletesen egyet lehet vele érteni abban, hogy a pedagógusok a tanítás mellett rengeteg olyan adminisztrációval birkóznak, amely mondjuk 10 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Országos és helyi felmérés felmérést, értékelés értékelést követ és ebből adódóan töméntelen a kimutatás, a fölösleges adminisztráció. Még ha az eredmények ezáltal javultak volna… Született viszont az illetékesek tollából néhány olyan országos beszámoló, amelynek adatrendszere jobbára formális, kivitele mutatós ugyan, de semmit sem javít a tanügy minőségén. A helyettesítéseket az embereknek meg kell oldaniok, mert a gyerekek nem maradhatnak felvigyázás nélkül. Fel tudom tételezni, hogy egy helyettesítő, alkalom adtán, mondjuk két osztállyal foglalkozzon. Meg aztán az elmaradt órákat pótolni illik. Persze én nem szeretnék itt recepteket megfogalmazni. Önök jobban tudják, mint egy külső intézmény képviselője, hogy mit és hogyan kell helyben megoldaniuk. Hogy ez így van, az a tény is bizonyítja, hogy az iskola épülete, a tantermek, az udvar rendezettek, tiszták. A gyermekek bizonyára már ezért is szívesen járnak ide. Az osztálylétszámok viszont talán emiatt nagyok. Sok harmincon felüli osztályt láttam. Ez két dolgot is jelent/jelenthet. Egyrészt azt, hogy a szülők a gyerekeiket szívesen íratják a „Szacsvay”-ba, ami jó dolog. Másrészt viszont harminc vagy ennél több tanulóval dolgozni nem könnyű. Kecse Gabriella, magyartanár, aligazgató: A szociológia választható tantárgyból érettségiző diákoknak nincs magyar nyelvű tankönyvük. Ami a románból fordított és kevés példányszámú tankönyveket illeti, általában az a baj, hogy nagyon sokba kerülnek. Gondolom, a szociológia vonatkozásában, is az a helyzet, hogy a kis példányszám miatt a tankönyvek ára a csillagos égig emelkedne, és a kiadók a mi „vad” kapitalizmusunkban nem vállalják a ráfizetéses munkát. Ezért még el sem ítélhetjük őket. De azért azt is gondolom, hogy a szociológia tanára bizonyára talál megoldásokat a tanítványai számára. Például egy hozzáférhető szakbibliográfia összeállítását és használatát lehetővé teszi. Tudom, hogy a tankönyv hiánya természetesen többlet munkát igényel mind a tanártól, mind a diáktól. Addig amíg a kérdés megoldódik, jobb híján azt is el lehet képzelni, hogy tankönyv ügyben egy biharkeresztesi vagy debreceni iskola segít. Részemről annyit ígérhetek, hogy az első adandó alkalommal tudatom a problémát a minisztérium vezetőségével. Hátha találunk elfogadható megoldást. Alföldy Andrea, tanítónő: A MESÉK SZÁRNYÁN- XVII. MESEVETÉLKEDŐ idén bekerült a támogatott versenyek közé. Sajnos a verseny napjáig nem küldték el a megszavazott költségvetést. Az én egypár évtizedes gyakorlatomban arra nem volt példa, hogy egy államilag finanszírozott versenyt a szaktárca pénzügyekkel foglalkozó osztálya ne fizetette volna ki. A pénzt bizonyosan megkapják. Remélem ez alkalommal a szervezőknek lesz annyi hitele, hogy az illetékesek részéről haladékot kapjanak. Különben azt megígérem, hogy megsürgetem a pénzügyek rendezését a minisztérium gazdasági osztályán. Ha megengedi, azt tanácsolom, hogy ha a jövőben szerveznek versenyeket, igyekezzenek a tavaszi vakációra vagy kissé utána időzíteni. Akkor nem fognak ilyenszerű csúszások előfordulni. Ha már a versenyeknél tartunk, engedjék meg, hogy itt, így „szűk körben”, elmondjam ezekről a saját véleményemet. Megértem, hogy a pedagógusoknak jól fognak azok az írásbeli elismerések, amelyek arról tanúskodnak, hogy tanítványaik eljutottak egy verseny döntőjére és az méginkább, hogy ott díjakat is szereztek. Az még jobb, hogy ezek a díjak egy idő óta már jelentős anyagi juttatásokkal is járnak mind a tanulók, mind felkészítő pedagógusok részére. Az én problémám csak az, hogy jelenleg a különféle versenyek száma már az év napjainak a számával vetekszik. Úgy hiszem, hogy nem fogják elhinni nekem, de összesen 317 iskolai versenyt számoltam össze. Mindez hiteles forrásból: a Tanügyminisztérium országos és nemzetközi, iskolák számára kiírt olimpiák és versenyek 2015—2016-os kalendáriuma szerint. Azt, hogy ezek közül hányat szerveznek magyar nyelven, már meg sem mertem számolni. Először is, léteznek a minisztérium által finanszírozott versenyek. Ezekből 66 iskolás olimpiát szerveznek. Az iskolai, megyei, országos és nemzetközi szakaszt már nem is számítottam be a 317 versenybe. Pedig ezek a szakaszok több ezer tanulót foglalkoztatnak. Másrészt, ugyancsak finanszírozott, de már csak országos versenyt 70-et számoltam össze. Szerveznek azután ún. nem finanszírozott versenyeket is. Országos szinten 107-et. Az utolsó kategóriába a nem finanszírozott megyei vagy regionális versenyek tartoznak. A Kalendárium szerint ezekből 74-et lehetett azonosítani. Tegyük fel, hogy a versenyek javarésze nem megy a tanítás rovására, hiszen a tanulók ezek révén gyarapíthatják készségeiket, fejleszthetik adottságaikat, képességeiket. Csak azt nem tudom, hogy a gyerekeknek mikor jut fizikai idejük a tantervek követelmény rendszere szerint tanulni – illetve a pedagógusoknak tanítani? És végül még egy vonatkozás: tapasztalataim szerint, ezeken a versenyeken az osztálynak mindig ugyanaz a 10-15%-a vesz részt. Akkor miről is beszélünk? Az osztály egy részét a versenyekre készítik, a többiek viszont tanulnak? Fekete Erika, tanítónő: Kérdésem az altenatív tanítási módszerrel (Step by step) dolgozó tanítók időszakos képzésére vonatkozik. Lehetséges-e magyar nyelven, magyar képzők előadását hallgatva, részt venni a képzéseken? (Kezdetben kielégítő lenne, bár egy modult elvégezni anyanyelven) Az értékelő füzetekkel kapcsolatban az alternatívában (Step by step) írásos értékelést biztosítunk a tanulóknak – sajátos, egyéni értékelő füzet alapján-, bekerülhet-e az anyanyelvhez a magyar nyelvű kompetenciaszintek leírása? Az új program szerinti kompetenciaszintek fordítása elkészült és azokat a nagyváradi képzők rendelkezésére bocsájtottuk. Azzal is megelégednénk kezdetben, ha mellékletként szerepelne, egységesen az egész országban, akik step by step tanítási módszerrel dolgoznak. Az alternativ oktatás gyakorlatilag 1990 óta került be a romániai oktatási rendszerbe. A leggyorsabban a Waldorf oktatás külföldi hívei léptek. Megalakították a romániai szövetségüket. A részletek tisztázása végett szerződést kötöttek a minisztériummal. Magam is lelkesen támogattam az alternatív oktatási formák bevezetését, és ezeken belül a magyar osztályok elindítását, mert általuk az állami oktatás merev kereteinek a feszegetését véltem fölfedezni. 1990-ben Mihai Șora miniszter urat nem volt nehéz meggyőznünk az alternatív oktatási formák hasznos voltáról, hiszen ő amúgy ízig-vérig européer. Így rövid egy-két év alatt beindult az alternatív osztályok egész sora, köztük a Step by step is. Ez utóbbit azért szerette a tanító és a szülő egyaránt, mert egy osztály számára két tanítót biztosított. Vagyis a gyerekek délelőtt és délután egyaránt tanultak. Ma már bizton mondhatom, hogy nem csalódtam az oktatási alternatívákban. Sajnálattal hallom, hogy a továbbképzést nem sikerült magyarul is megszervezniök. Pedig ennek törvényes akadálya nincs. Idézem az 1/2011-es Tanügyi Törvény 59/5-ös, erre vonatkozó cikkelyét: (5) „Az alternatív oktatási csoportokban vagy osztályokban tanító pedagógusok számára a megyei tanfelügyelőségek és az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium elismerik az illető oktatási alternatívát országos szinten fejlesztő szervezetek, egyesületek vagy szövetségek által szervezett felkészítést és továbbképzést.” Sehol nincs arról szó, hogy a továbbképzést csak románul szervezzék. Márpedig, amit a törvény nem tilt, azt lehet.Vagyis Önnek a Step by step szövetséghez kell fordulnia a magyar nyelvű továbbképzés ügyében. Amennyiben ez valamilyen akadályba ütközik, szívesen segítek. Reméljük, hamarosan beindul az a továbbképző intézet, amelyet a minisztérium éppen a magyar pedagógusok továbbképzésére szeretne létrehozni. Itt Váradon. Ha a Step szövetséggel tárgyaltak, az új váradi intézetet biztosan meg tudják majd győzni tevékenységük fontosságáról. Csak érdekességként említem, hogy a kormányhatározat tervezet már a Munkaügyi Minisztériumnál van aláírás végett. Az ő kérelmeiket sikerült megoldanunk. Marad még a pénzügy. Aztán a miniszterelnök jóváhagyása következik, de az, szerintem, formaság. Ezzel feltehetően nagyot lépünk előre a minőségi munka biztosítása terén. Lassan, de biztosan. Azért mondom, hogy lassan, mert a továbbképző központ létrehozásához szükséges kormányhatározat-tervezet első változatát még 1997 elején, tehát majd húsz évvel ezelőtt, a Béres András államtitkár úr megbízásából, én írtam. Ezután legalább 16-szor fogalmaztam én vagy valamelyik kollegám azt újra, mert ennyiszer jött Virgil Petrescu után új miniszter. Mindeniknek volt a Központtal kapcsolatos javaslata. Aztán, mire minden aláírást megszereztünk, vagy a kormány bukott meg, vagy a minisztert váltották le. A biztosat pedig azért említettem, mert a többször is átfogalmazott, egyeztetett, stb. Kormányhatározat-tervezet immár a célegyenesbe érkezett. Reméljük, ezúttal semmiféle akadály nem jön közbe. Megalakulhat egy olyan intézet, mint amely 1989 előtt Kolozsváron a magyar iskolák jobbításával foglalkozott. Olyan tudós munkatársai voltak, mint Péterfy Emília, Kuszálik Piroska vagy Balla Sára. Csorba Krisztián, történelemtanár: A kisebbségi magyar történelem tanítása nem szerepel a közzétett kerettanterv változatok egyikében sem. Ezután nem taníthatjuk ezt a tantárgyat? Erről szó sincs, hiszen ahhoz, hogy ezt a tantárgyat kivegyék a tanmenetből, törvénymódosításra lenne szükség. Az új kerettantervet pedig csak miniszteri rendelettel fogják jóváhagyni, ami nem változtathat meg egy kétharmados törvényt. Idézem az 1/2011-es törvény 46/6. cikkelyét: (6) „A közoktatásban az anyanyelvet és az anyanyelvű irodalmat, az adott nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint a zenét az illető nemzeti kisebbség nyelvét és kultúráját jól ismerő szakértői csoport által kidolgozott és törvény szerint jóváhagyott külön tantervek és módszertan alapján kell tanítani.” Az történt, hogy a kerettanterv két variánsát kidolgozó munkacsoport a sajátos kisebbségi tantárgyakat, köztük a kisebbségek történelmét, a végül elfogadásra kerülő kerettantervhez akarta hozzá illeszteni. Ezért nem szerepeltek a kisebbség történelmét előíró órák a közzétett tervezetek között. Ezzel természetesen sem mi, sem a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, de sok gyakorló pedagógus sem értett egyet. Közösen külön kerettanterv-változatot készítettünk és juttattunk el a munkacsoporthoz, annál is inkább, mert a hatályban lévő curriculumban is létezik a kisebbségi nyelven működő általános iskolai osztályok sajátos kerettanterve. A mi kerettanterv-változatunkban természetesen benne van a kisebbségi történelem, mint tantárgy, mind a VI. mind pedig a VII. osztály számára. De ha már itt tartunk, engedelmükkel elmondok erről még egy-két dolgot. Amint már mondottam, az általános iskolák számára most készülnek az új kerettantervek. Itt szeretném megköszönni, hogy az Önök tantestülete érdemben hozzászólt azokhoz a kerettanterv változatokhoz, amelyeket a Neveléstudományi Intézet szakemberei a minisztérium honlapján tettek közzé. Az önök javaslatait a többi építő jellegű ötlettel együtt átküldtük a szerzőknek. Remélhetően ezekből is okulnak majd. Sajnos, amint a sajtóból is értesültek az új, V—VIII. osztály számára készítendő, kompetencia alapozottságú curriculum helyett a neveléstudományi szakemberek által közvitára bocsátott kerettantervek nem többek heti órarendeknél. A curriculumnak első sorban azt kellett volna tartalmaznia, hogy milyen képességeket sajátítottak el a gyerekek az I—IV. osztályban, hogyan lehet arra építeni az V—VIII. osztályban, mire kell megtanítanunk az általános iskolában a tanulókat, hogy ne maradjanak funkcionális analfabéták, hogy az érettségi vizsgát ne csak a jelentkezők 50%-a tegye le sikerrel. Továbbá, olyan heti óraszámokat tártak elénk, amelyek épp annyi órát írnak elő hetente mint eddig. A parlament oktatási szakbizottsága pedig a kerettantervekbe újabb tantárgyakat betonoz be. De ez még mindig a kisebbik baj. Félő, hogy a különféle tantárgyak új tantervei, akár az érvényben levők, túlterhelik majd a gyerekeket. Jobbára fölös információkkal. Tenni fogják ezt azért, hogy a tantárgyuk fontosságát illetve az azok számára biztosított órakeretet bizonyítsák. A matematika azért fontos, mert, a román, mert… és így tovább. Még, ha igazuk lenne, akkor is ebből egyenesen következik majd az a tény, hogy az az általános iskolás tanuló, aki napi 6-7 (hat-hét) órát eltöltött az iskolában, otthon még tanuljon három-négy órát. Magánórákra járjon. Vagyis a szüleinél többet dolgozzék. Fenntartásainkat szóban is közöltük és írásban is eljuttattuk a szaktárca vezetőségéhez. Sikernek mondható, hogy javaslatunkra a kötelező tantárgyak óraszámának rovására megnövekedett az iskolák számára fenntartott, ú.n. „opcionális” óráknak a száma. Ha szándékukban áll az iskoláknak, ílymódon sajátos profilt alakíthatnak. Jelenleg ott tartunk, hogy a kerettanterv változatokat, amelyekbe a szerzők állítólag az országból érkezett 18000 javaslatot beépítették, egy ún. validáló bizottsághoz juttatják el. Bizonyára azon a szinten is lesznek majd észrevételek. Remélhetőleg. Mert, példának okáért, az eddigi kerettanterv javaslatok semmibe vették a törvény azon előírását, miszerint az oktatásban már a VI. osztálytól alkalmaznunk kell a transzdiszciplinaritás elvét. És még sorolhatnám a problémákat, de félek, negativistának tartanak majd. Azt pedig csak halkan kérdezem meg, mert Önök ezen nemigen tudnak segíteni, hogy a tanárképzés berkeiben a transzdiciplinaritás problematikája megtalálta-e az őt megillető teret? Dr. Murvai László erdon.ro 2017. szeptember 18.KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (3.)4. Janus-arcú előírások Az új oktatási szerkezettel esély lett volna a tartalmi változtatásokra is. Szükség volt erre, hiszen az anyagmennyiség a „régi-új” tankönyvekben túlzsúfolt, rengeteg a fölös információ, amely a mechanikus tanulást indukálja és nem hagy időt az új ismeretek alkalmazására, bevésésére, a képességfejlesztésre. Az új iskolaszerkezet, akarva-akaratlan új tankönyveket is eredményezett volna. Vagy legalább a régieket nehezen lehetett volna újként „eladni”. A tervezet ránk vonatkozó fejezetében az olvasó pozitív vonatkozásokat is talál. Mint például az a cikkely, amely előírta, hogy a kisebbségi oktatásban önálló, anyanyelvű óvodákat és iskolákat lehet szervezni. Az 1985 és 1989 közötti időszak óta ez volt az első olyan tervezet vagy törvény, amely ezt a jogot - expresszis verbisz – megfogalmazta. 2011 elején az államfő kihirdette az új tanügyi törvényt. Az a:Monitorul Oficial Partea I. (Hivatalos Közlöny Első rész) 2011. január 18-i számában jelent meg. A kisebbségi oktatás viszonylatában a diszkriminatív cikkelyek nélkül. Ezzel az erdélyi magyarság több évtizedes elvárása valósult meg, amelyet állami, politikai, civil szervezeteink, egyházaink közös erőfeszítése kényszerített ki. Bármennyire is furcsának tűnhet, az új, hatályban lévő törvénnyel ma már érdektelen hosszan foglalkoznunk. Az történt, hogy 2012-ben jött az új kormány és a 365 cikkelyből négy kormányhatározat kibocsátásával megváltoztatott több, mint 150-et. Teljesen „véletlenül” éppen azokat a cikkelyeket, amelyek előre mutatók voltak/lehettek volna, még alkalmazásuk előtt kilúgozták. Az oktatás szerkezete újból a 4+4+4 lett, a decentralizálást és az iskolák autonómiáját megnyirbálták stb. A szabályzókat, kevés kivétellel, a 84/1995-ös törvény szintjére alakították vissza. Az ellenállás mind politikai szinten, mind a szaktárcán belül mindvégig eredménytelen maradt, mivel a „többség” a visszarendeződés mellett döntött. A kisebbségi fejezet szerencsére változatlan maradt. Különben az 1/2011-es törvénynek ez az egyetlen olyan része, amelybe a 2012-ben kinevezett kormány nem mászott bele. Az első két évben feltehetően azért, mert az RMDSZ a kormánykoalícióban volt. Miután az RMDSZ 2014 végén kilépett a kormányból, a kisebbségi fejezet bizonyosan a hatalom időleges érdektelensége miatt nem változott. Talán ez minél hosszabb ideig így is marad. Ha túl optimista lennék, azt remélhetném, hogy Romániában, legalább a kisebbségi oktatás háza táján, a normalitás időszaka érkezett el... Ugyanakkor kétkedésre is okom van, mert például a Tanügyminisztériumban működő Kisebbségi Államtitkárságot annak ellenére, hogy a kormánykoalíció átalakult, meghagyta az új kormány, de hatáskörét annyira megnyirbálta, hogy jelenleg már csak üres, kirakat intézményről beszélhetünk. Konkrét visszaminősítést is végeztek, hiszen állásokat vettek el a Kisebbségi Államtitkárságtól. A Kisebbségi Főosztályt is évekig Osztályként működtették. Látszat kompenzálásként a jelenlegi minisztériumi organigramjában a Kisebbségi Osztály újra Főosztállyá alakult egy másik, nem kisebbségi oktatással foglalkozó osztállyal összevont állapotban. Jelenleg főosztályvezető nélkül. A két cikkelyből (45-46.) és 17 pontból álló kisebbségi fejezet mindenik szabályzóját nem sorolhatom fel, de a legfontosabbakat megemlítem. A kisebbségeknek joguk van önálló intézmények szervezésére, a román nyelv és irodalmon kívül minden tantárgyat anyanyelven taníthatnak, az állam nyelvét sajátos módszerek alapján kell oktatni, minden vizsgát azon a nyelven lehet letenni, amelyen az illető kisebbségi diák tanult, az iskolák vezetését az illető kisebbségek sorából választott igazgatók/aligazgatók látják el. Külön „érdekesség”, hogy a törvény egy későbbi cikkelyében ezzel ellentmondó szabályozó szerepel, amely szerint a kisebbségi iskolák vezetőinek csak az illető kisebbségek nyelvét kell ismerniük, többé vagy kevésbé. Az igazgatók esetében többé, az aligazgatókéban kevésbé. Magyarán: az egyik kezével ad a törvény kisebbségi oktatásnak, a másikkal pedig elvesz. Létezik egy olyan előírás is, amelyet a szaktárca nem ültetett gyakorlatba. A törvény értelmében az Országos Neveléstudományi Intézet keretében létre kell hozni egykisebbségi oktatással foglalkozó részleget. Ez mindmáig nem alakult meg. (Egyszer majd ennek a történetnek a részletesebb elemzésére is időt fogok szakítani.). Itt most csak annyit, hogy az első törvénytervezetet egy kisebbségi oktatási intézet létrehozására az akkori kisebbségi államtitkár, Béres András kérésére én fogalmaztam 1997-ben. Azaz éppen 20 (húsz) éve. Mindmáig eredménytelenül. Az 1/2011-es törvény a magyar felsőoktatásba mind szervezési, mind a működési szabályzók szempontjából több hasznos újítást vezetett be. Például a 132/5-ös cikkely értelmében a kormány az oktatási tárca javaslatára, a szenátus konzultálásával létrehozhat egyetemi karokat. Azt viszont a mai napig nehezményezzük, hogy a törvény előírásait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nem alkalmazta. Ezért azok a diákok, akik az elméleti előadásokat magyarul hallgatják, a kórházi gyakorlaton csak az állam nyelvét használhatják. Vagyis mindezidáig a törvény és az egyetemi autonómia ütköztetéséből az Egyetem Szenátusa került ki győztesen. Úgy tűnik, a „sajátos” romániai demokráciába nemcsak a Janus-arcú törvény cikkelyek, hanem a törvény be nem tartása is belefér. 5. Iskolahálózati és beiskolázási vonatkozások Az oktatás szempontjából a gyerek a legfontosabb, mert ha létezik, akkor lesz is ahol tanuljon, aki tanítsa. Az is kialakul, hogymit és hogyan fog elsajátítani. Csakhogy az utóbbi évtizedekben éppen a gyerekek száma csappant. Méghozzá drasztikusan. Így van ez Romániában országosan, és így van, sajnos, a magyarul tanuló gyerekek vonatkozásában is. Elszomorító tendencia, de az ember nem tehet úgy, mint a strucc. Attól, hogy nem veszünk valamiről tudomást, a probléma még probléma marad. Azt pedig valamilyen formában kezelni illenék. Nézzük az adatokat. Az 1990—1991-es és a 2014—2015-ös tanévek magyarul oktató iskolahálózati és beiskolázási adatait hasonlítjuk össze. Vagyis egy negyedszázad mutatóit elemezzük. Először az iskolahálózatot vallatjuk. (Lásd a 2-es számú táblázat adatait.). Tanév Összesen magyar nyelven...........Ebből: Óvodák Általános iskolák Középiskolák Szakiskolák 1990-1991 2358........... 1094 1100 136 28 2014-2015 1419.... ....... 524 698 154 43 Különbség -939.... ....... -570 -402 +18 +15 2-es számú táblázat 1. Amint a számok mutatják, 2015-re a Romániában magyarul tanulni akaró diák már csak 1419 oktatási egységgel(tagozattal) rendelkezik. Nyilván ezt úgy is be lehet állítani, ahogyan a hatalom azt Romániában beállítja. Hogy: lám mekkora kegyet gyakorol a román állam a magyar kisebbséggel. Több, mint 1400 iskolában tanulhatnak anyanyelven. Az ilyen és e fajta csúsztatások külföldön és belföldön egyaránt jól mutatnak. Mert nem tudják, vagy nem akarják tudni az igazságot. Eszerint az 1990—1991-es tanévhez viszonyítva, sajnos, 39,8%-os visszaesést jegyzünk. Itt meg kell említenünk azt a tényt is, hogy az elmúlt időszakban, többnyire pénzspórlás végett, „megalkották” az ú.n. jogi személyiséggel rendelkező és jogi személyiséggel nem rendelkező iskolákat. Ez utóbbiakban páldául már nincs iskolaigazgató, nincs pecsét stb. A legtöbb ilyen esetben kis- és többnyire vidéki iskolákról van szó. Ezeket az állam ott hagyta ebek harmincadjára. A hálózati mutatók az állandó jellegű változtatások miatt, főként az óvodák és a kisiskolák szempontjából nem mindig relevánsak. Mert hol csak a jogi személyiséggel rendelkező iskolákról szólnak, hol minden iskolaépületről. 2. Az óvodák, az általános iskolák és a szakiskolák száma tehát kisebb lett. Az adatok az óvodák és az általános iskolák esetében jelentős eltérést mutatnak. Vagyis éppen azokon az az oktatási fokozatokon, ahol a magyar gyerekek többsége található. Jelenleg 52,1%-kal kevesebb óvoda működik, illetve az általános iskolák száma 36,5%-kal csökkent. A szakiskolák száma 15-tel lett több. A szakoktatást 1989 után a fölfelé ívelés és a visszaesés váltakozása jellemezte. Erre vonatkozó utalásokat írásom már tartalmaz. Itt és most, ha elegánsan akarunk fogalmazni, elmondhatjuk, hogy a szakiskolai hálózat fejlődése az utóbbi huszonöt évben különbözött az iskolahálózat általános fejlődésétől. A középiskolák száma 18-cal növekedett (13,2%). Ezt pozitívan értékelhetjük, de sajnos, amint látni fogjuk, a diáklétszám ennek ellenére csökkent. Vagyis több iskolában kevesebb tanulót tartunk nyilván. b) Lássuk a beiskolázási számokat (A 3-as számú táblázat). Ezek hűebben tükrözik a valóságot, mint az iskolahálózat adatai, mert példának okáért, egy iskolában tanulhat 1000 vagy éppen 100 gyerek is. A hálózat adatai szerint mindkét esetben egy-egy iskoláról beszélünk. Tanév Összesen magyar nyelven Ebből: Óvodában Általános iskolában Középiskolában Szakiskolában 1990-1991 236 708 47 600 142 591 41 367 5150 2014-2015 159 555 34 001 93 031 28 219 4304 Különbség -77 153 -13 599 -49 560 -13 148 -846 3-as számú táblázat 1. A vizsgált időszakban a magyarul tanuló óvodások és iskolások száma tehát 77 153-mal lett kevesebb. Ez 32,5%. Ha másképp számolok, akkor legalább 3 857 osztály szűnt meg, ami 570 pedagógus állását jelentette. 2. Számbelileg a legnagyobb különbséget, a -49 560-at, az általános oktatásban találtuk. 3. Ha az arányokat tekintjük, a következő képet kapjuk: a magyar óvodákban 28,5%-kal, az általános iskolákban 34,7%-kal, a líceumokban 31,7%-kal, a szakoktatásban 16,4%-kal lett kevesebb gyerek. Az általános oktatásban az arányszám meghaladja az átlag 32,5%-os átlagos csökkenést, a többi oktatási fokon pedig az alatt marad. A csökkenési tendencia okát/okait itt és most nehéz lenne elemezni. Legalább egy dolgot azonban érdemes figyelembe vennünk. Összehasonlítottam az 1992-es és a 2002-es népszámlálás adatait. A szemléletesség kedvéért táblázat formájában. Íme: (Lásd a 4-es számú táblázat adatait). ..................... .....................Romániában összesen.....................Magyar nemzetiségű 1992-es népszámlálás.....................22 760 449.....................1 620 199 2002-es népszámlálás.....................21 680 974.....................1 431 807 Különbség.....................-1 079 475.....................-188 392 Csökkenés %-ban.............. .......4,74........ .............11,62 4-es számú táblázat Vagyis Románia magyar nemzetiségű lakossága 1992 és 2002 között, azaz tíz év alatt, 188 392-vel lett kevesebb (11,62%). A magyar nemzetiségű lakosság fogyása a vizsgált időszakban több, mint kétszer múlta felül az ország lakosságának csökkenését. Vajon mi okból történt ez így? A kérdésfelvetés megválaszolása ennek az írásnak a kereteit meghaladja. Viszont a tanulók létszámának vizsgálatában elengedhetetlen. Összehasonlítottam a tanuló létszám alakulását is. Íme: (Lásd az 5-ös számú táblázat adatait.). ..................... .....................Romániában összesen..................... Magyarul tanul 1990-1991..................... 4 843 569..................... 236 708 1998-1999..................... 4 223 444..................... 197 279 Különbség..................... -620 125..................... -36 429 Csökkenés %-ban.............. ....... 12,8........ ............. 16,65 5-ös számú táblázat 1. Tehát az egyik oka annak, hogy tíz év alatt a magyarul tanuló gyerekek száma 16,65%-kal lett kevesebb, a magyar népesség 11,62%-os csökkenése. 2. A fennmaradó 5,03%-nak egyéb okai vannak/lehetnek. Vajon a magyarok kevesebb gyermeket vállalnak, mint az ország többi lakosa? Vagy többen vándoroltak külföldre? Talán a téma részletezése a szociológusainkat érdekelni fogja... Ezek a szomorú tények. Marad a kérdés, hogy mit lehet/lehetne tenni annak érdekében, hogy az iskolahálózat és a beiskolázás legalább stabilizálódjék? Először is Erdélyben, de méginkább az egész Romániában olyan életkörülményeket kellene teremteni, hogy fiataljaink itthon maradjanak. Sajnos, ebbe az oktatás csak közvetve és csak hosszú távon „szállhat be”. Az ilyen hosszúlejáratú segítséget politikusaink nem szeretik. Nekik azonnal kell minden. Mi az, amit ma tehetünk? Köztudott, hogy a legnagyobb veszély a vidéki iskoláinkra leselkedik. Ez azért fontos, mert az erdélyi magyarság fele vidéken él. Amint az általunk elemzett paraméterek is szemléltették, a gyermeklétszám csökkenése miatt iskoláink egyre-másra működésképtelenné válnak. Esetenként a törvény megengedi, hogy a létszám alatti iskolákat, osztályokat ideig-óráig működtetni tudjuk. Amíg erre lehetőség mutatkozik, ki kell ezt használni, mert aki időt nyer, életet nyer, tartja a népi bölcsesség. A statisztikák ismeretében sem könnyű eldönteni, hogy vidéki iskoláink esetében mi a jó megoldás? Az bizonyos, hogy a járható út az a községközpontokban megerősített, jól fölszerelt iskolák léte és eredményes, minőségi munkát végző tanárok alkalmazása, motiválása volna. Több, mint két évtizede állítom, hogy megoldást az állami dotációval fölszerelt, fejlett infrastruktúrával rendelkező iskolaközpontok jelentenék/jelenthetnék. Ez a folyamat 2004—2005-ben beindult, majd pénzhiány miatt abbamaradt. Egy biztos, azoknak a vidékeknek, amelyek nem szeretnének iskola nélkül maradni, azon kell/kellene gondolkodniuk, hogy számukra melyik a megfelelő megoldás. A gyermekeik beiskolázását a helyi vezetés, a falu közössége tudja-e, és hogyan tudja biztosítani? A román vagy a magyar állam, az RMDSZ, az RMPSZ, az egyházak, a civil szervezetek segítenek vagy próbálnak segíteni. De ez csak abban az esetben lehetséges, ha helyben világos, hogy melyik irányba szeretnének elindulni/haladni. A magyar állam, főként 2000 után, sokat tett az erdélyi magyar-, valamint a szórvány megyék magyar iskoláinak megmaradása érdekében. Például erkölcsi és anyagi hasznot húzott az erdélyi magyar oktatás abból, hogy a magyar kormány a 2015-ös esztendőt a szakoktatás évének minősítette és ezáltal tudást és pénzt pumpált ebbe a szakágba. Fő támogatója volt annak a szórványkollégium hálózat létrehozásának és működtetésének, amely nélkül főként Segesvár és környéke, Szamosújvár, a Mezőség vagy Magyarlapád ma biztosan kevesebb magyar iskolával és tanulóval rendelkezne. A szórványba szinte a 24. órában érkezett a jelentős segítség, mert ott, az utóbbi 25 esztendőben, a magyar nyelvű iskoláink 48,7%-a szűnt meg, a tanuló létszám pedig a még működő iskolákban 34,7%-kal lett kisebb... (V.ö. Murvai László: Oktatásunk háza táján. Csíkszereda, Magister Kiadó, 2014. 220—228.) A számbeli apadás egyik oka az, hogy a magyarság jórésze, főként az értelmiség, elvándorolt Dél-Erdély, a Bánság vagy Máramaros vidékeiről. A helyben maradók pedig 30-60%-ban vegyes házasságban élnek. A vegyes családok gyerekei többnyire asszimilálódnak. Marad a kérdés, mi történik azzal a faluval, amelyikben megszűnik az iskola? Még végiggondolni is rossz... Mit lehetne tenni a kicsi falvak érdekében? Ahol nincs mód állami iskolát működtetni, az egyház támogatásával létesített elemi iskolák lennének/lehetnének azok, amelyek hézagpótló szerepet vállalhatnának. Az ú.n. népiskolák visszaállítása kántortanítói munkakörrel segítene abban, hogy kicsi helységeink ne maradjanak világító „fáklya” nélkül. (Lásd erről bővebben.Vetési László: Szórványstratégia – Nemzetstratégia. In: Magyar Kisebbség6. 3—21.) 6. Tartalmi vonatkozások A romániai magyar oktatás tartalmi kérdéseit az 1/2011-es törvény módosított formájának a 46. cikkelye, illetve azok alkalmazását az 5671/2012-es metodológia szabályozza. (Lásd erről még az 1-es alfejezetet). Fentebb már szóltunk ezekről a jogokról, de nem érdektelen kissé részletezni ezeket a kérdéseket. (Lásd erről még írásom második alpontját.). Eszerint a tanítás nyelve minden tantárgy esetében a magyar, kivéve a román nyelv és irodalmat. Ez az 1/2011-es törvény egyik legnagyobb vívmánya, mert az 1924-es tanügyi törvény óta pl. Románia történelmét és földrajzát a kisebbségi tannyelvű iskolákban is románul tanították. A szakoktatásban hosszabb-rövidebb ideig, a szaktantárgyakat szintén románul kellett oktatni. Az anyanyelv, a magyar nyelv és irodalom tantárgyát, a magyar nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint az ének—zene tantárgyát a tanárok sajátos tantervek és tankönyvek alapján tervezik meg. Ezeknek a kidolgozása az évek során nagyon sok vitát, nyílt konfrontációt generált. A román párt vagy állami vezetők részéről olyan kérdések merültek föl, hogy miért tanítjuk Romániában a magyar irodalmat? Elég lenne a román költőket és írókat magyarul tanítani. Hogy még nem fordítottak le mindent? Annyi baj legyen, mondták, majd lefordítják. Addig tanulhatják azt, ami létezik magyarul, mert az is nagyon érdekes. Ezek, és az ezekhez hasonló „javaslatok” többször a „jóindulat” köntösét is magukra öltötték. Az ének—zene kapcsán fölvetették pl., hogy minek nehezítsük a gyermekek helyzetét azzal, hogy magyar ének—zenét is tanítunk nekik. Ezzel csak a tanóráik számát szaporítjuk. Hiszen ők amúgy is tanulják azt a szép, értékes, nevelő jellegű és ráadásul hazai román zenét. A szaktantárgyaknak az állam nyelvén történő tanítása meg éppen ideológiai ruhában jelent meg. Romániában egy közös nyelvlétezik, állították, a munka nyelve. Tanuljon ezen a nyelven minden romániai gyermek. Ebben implicite az is benne foglaltatott, hogy a kisebbségi gyermek ne tanuljon anyanyelven. Végül néhány megjegyzés a román nyelv és irodalom tanításáról. Köztudott, hogy az ország azon tájegységeiben, ahol a magyarság nagyobb számban és összefüggő közösségben él, románul a magyar gyerek nem nagyon hall. Nagy általánosságban az iskolában tanul/tanulhat meg ezen a nyelven kommunikálni. Egyszerűen azért, mert máshol nincs lehetősége arra, hogy ezt a nyelvet használja. Az iskolában pedig a román gyerekek anyanyevi tantervei és tankönyvei alapján próbálják tanítani őt. Arról, hogy ez a nyelvtanítás szempontjából mennyire hátrányos, gondolom nem szükséges hosszan értekeznem. Azt azért megemlítem, hogy a Nyelvek Közös Európai Keretrendszere is egy nyelv elsajátítását az alapfokú nyelvismeretek oktatásával indítja, nem pedig az anyanyelv ismeretére építő tantervvel. Fölmerül a kérdés, hogy miért kell ezt újra meg újra fölvetnünk? Azért, mert bár az 1/2011-es törvény előírja azt, hogy a román nyelvet a magyar iskolákban sajátos tantervek alapján kell tanítani, ez a mai napig nem így történik. Véletlenül vagy szándékosan? De nézzük, hogyan alakult az utóbbi három—négy évtizedben a román nyelv és irodalom tanítása? Azért, hogy ne felejtődjék el, megemlítem, hogy volt olyan időszak (1970—1982), amikor a sajátos román nyelv és irodalom tanterveit az I—VIII. osztály számára intézményesen készítették el, és sajátos tantervek és tankönyvek alapján oktatták. Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy a régi időket dicsőítsem, de az sem válik hasznára senkinek, ha a fürdővízzel a gyermeket is kiönti. Abban az időben olyan országos intézet is működött, amelyben tanterveket írtak a romániai iskolák számára. Ennek az intézetnek volt egy olyan fiókintézete, amely a sajátos magyar tantárgyak tanításának kidolgozását kapta feladatul (magyar, ének—zene és román). Olyan szaktekintélyek dolgoztak ebben az intézetben, mint Kuszálik Piroska, Balla Sára, Péterfy Emília vagy Tibád Levente. Sajnálattal jegyezzük meg, hogy ez akkor lehetséges volt, ma nem az. Ma csak egy ú.n. Országos Neveléstudományi Intézet létezik, amely elsősorban nem tantervkészítéssel foglalkozik. De ha ezt tenné, számunkra akkor sem lenne sok haszna, mert bár a Tanügyi Törvény előírja, hogy legyen ennek az intézetnek kisebbségi részlege is, öt vagy inkább már hat év alatt nem sikerült ezt megvalósítani. A sajnálatos kitérő után nézzük, miként alakult a nemzeti kisebbségek, de mondhatunk nyugodtan magyart, mert a többi kisebbséget ez a kérdés nem foglalkoztatja. Különben is a számon tartott romániai kisebbségek nyelvén tanulók 87%-a magyar. A nyolcvanas évek elején a diktatúra kiiktatta az oktatásból a sajátos tanterveket és tankönyveket. Az 1989-es hatalomváltás után kilenc évig tartott, mire a többség hajlandó volt megérteni, hogy legalább az elemi osztályok számára szükség van a sajátos román tantervekre és tankönyvekre. Az V—VIII. osztályok számára a 84/1995-ös törvény javított és újra kiadott változata valami „fából vaskarikát” írt elő. Nevezetesen azt, hogy a kisebbségek számára egységes román tantervek lesznek érvényben, de sajátos tankönyvek. Jóindulattal talán annyit lehet ebből érteni, hogy a tankönyv szerzői „könnyíthetnek” az egységes tantervek által előírt követelményrendszeren. Igen ám, de mi lesz a nyolcadikos záróvizsgával? Annak a tételeit nem a sajátos tankönyvek, hanem az egységes tantervek alapján állítják össze. Ezért csak kevés számú iskola igényelte ezeket a „sajátos” tankönyveket. Az 1/2011-es törvény végre előírta, hogy a magyar iskolák számára a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos tantervek és tankönyvek alapján kell oktatni. Mi történt azóta? 2012-ben jelentős többletmunka árán egy munkacsoport elkészítette azokat a sajátos román tanterveket, amelyeket a törvény előír. A hivatalos elképzelés az volt, hogy az újonnan elkészített tantervek a 2012—2013-as tanévben a kezdő osztályokban (első, ötödik és kilencedik) hatályba lépnek, és a követelmény rendszerük alapján sajátos tankönyvek jelennek meg. Vagyis négy év alatt lehetővé válik a sajátos tantervek hatályba lépése. Erre jött a miniszteri döntés: az nem lehet, hogy a magyar iskolákban új tantervek, a román iskolában pedig a régiek alapján tanítsanak. (Pedig szerintünk az egyiknek a másikhoz semmi köze.). Az első osztályban elég bevezetni az új tanterveket és tankönyveket, szólt a megmásíthatatlan „verdiktum”. Ezzel ma ott tartunk, mint 1999-ben. Az elemi osztályokban sajátos tantervek alapján tanítanak. A minisztériumi terv szerint 2017—2018-ban a magyar ötödik osztályokba is bevezetik a sajátos tanterveket. Így, ha figyelembe vesszük a kimenő jelleget, a 2020—2021-es tanévben „már” a nyolcadikosok is a 2012-ben elkészített sajátos tantervek alapján, és az időközben vélhetően megjelenő sajátos tankönyvekből tanulnak majd. Ha mindez így marad, márpedig a helyzet javulására nem látok esélyt, 2024—2025-re már a középiskolákban is a sajátos tantervek lesznek érvényben. Másként fogalmazok: az új tantervek bevezetésére a minisztériumnak 13 évre van szüksége. Négy év helyett 13 év a törvényes előírások alkalmazására. Gondolom, nem túlzás, ha erről csak annyit mondok, hogy a kialakult helyzet egy Eugène Ionesco abszurd drámában is helyt tudna állani. Magyarán: a román állam egyfelől nehezményezi, hogy a magyar gyerekek nem beszélik jól a románt, emiatt aztán a vizsgákon gyenge eredményeket érnek el. Másfelől majdnem semmit nem tesz annak érdekében, hogy ez meg ne történjék. Sőt, ahol lehet, jeles vezetőin keresztül, akadályokat gördít az eredményes tanítás—tanulás útjába. 7. Zárszó helyett Írásom problematikája és következtetései szerint optimisták semmiképp sem lehetünk. Jelenleg az erdélyi magyar oktatás egészéről, ha szomorúan, de nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy szórványosodik. Persze árnyalhatunk is. A tömbmagyarság városon még állja a sarat, de vidéken sokhelyütt már ezt sem mondhatjuk el. Sok mindenben nem reménykedhetünk. Talán abban, hogy az a 20% magyar tanuló, aki nem jár magyar iskolába, talál magának valamiféle motivációt és az anyanyelvű oktatás felé orientálódik. Ehhez viszont a magyar oktatásszínvonalának kellene javulnia. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége sokat tesz a pedagógusok továbbképzésében. Nyugtázzuk ezt a tényt, de a jobb minőség elérése érdekében a többi hazai szakintézménynek is másféle árut kellene az oktatás asztalára tennie. Maradjunk annyiban, hogy talán a fokozott odafigyelés, az okos intézkedések mégis adnak/adhatnak némi reményt. Murvai László / maszol.ro lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
